Az érzelmeinket kimutatni könnyű, de vajon szavakkal ki tudjuk fejezni? Egyáltalán tisztában vagyunk a szeretlek szó jelentésével? Jómagam megválaszoltam erre a kérdésre. Tegye meg ön is!

Éveken keresztül kutattam azt a boldogságérzetet, amit hétköznapi szóval élve többnyire „Szerelemnek” emlegetnek. Minek is tagadjam? Engem is magával ragadott, az, ami már oly sok sorstársam „vesztét” okozta. Hiszen ki az, kit nem ihletett még bizsergető rímekre, ösztökélt szívhez szóló dallamokra, vagy épp csalt édesen keserű könnyeket rózsaszín ködmámorba burkolt vibráló elmével? Eleinte többféleképen próbáltam értelmezni, mi is ez a magasztos fogalom. Jópár romantikus film és könyv után elkezdtem figyelni az embereket és rá kellett jöjjek: mindenkinek más érzéseket ad az a valami, amit szerelemként emlegetünk.

Az érzelmeket minden életkorban másképpen éljük meg. Gyermekként azt hisszük, azért, mert egy fiú vagy lány játszik velünk, akkor ő szerelmes és mi is azok vagyunk. Talán épp ezért alakul ki az első benyomásunk, miszerint a szerelem csupán egy játék. Majd kicsivel később rájövünk, hogy tévedtünk. Korántsem ilyen egyszerű ez az egész! Bár ilyen egyszerű volna – gondolhatnák sokan, de ugyan, akkor mi értelme lenne? Lehet, épp ettől olyan szép, hogy elképesztően bonyolult.

Az első pár hetes kapcsolatunknál már úgy vesszük a dolgot, hogy a szerelem divat. Megszépít, de valójában ugyanazok maradtunk. Aztán megérezzük, milyen is a csalódás. Hiszen mindent félreértelmeztünk, amit csak lehetett és foglalkoztunk a külsőnkkel, mások véleményével, de ügyet sem vetettünk a valóságra. Hajlamosak vagyunk az érzelmeinket is háttérbe szorítani, amitől a csalódás sokkal jobban fáj.

Jómagam is beleestem ebbe a hibába és ez ösztönzött arra, hogy az érzelmeknek éljek. Innentől kezdve kutatni kezdtem a szerelem után. Bárkibe képes voltam beleszeretni. Vagyis csak hittem, hogy az a szerelem, amit én éreztem. Mára már rájöttem, hogy mindössze csak az érzelmek viharába sodortam magam. Lángoltam, tomboló ösztönökkel fordultam mindig arra, ami kellemes élménnyel simogatta a lelkemet. Szerelmes voltam az egész világba, s úgy éreztem, az is belém.

 

szerelem

 

Biztos vagyok benne, mindenki tudja, miről beszélek. Szerelmeslevelek, bulik, szomorúság. Szinte törvényszerű ördögi körfolyamat, amíg nem találkozunk olyasvalakivel, aki teljesen elbolondít minket. Olyasvalakivel, aki pont úgy tökéletes, ahogy van. Jómagam is megtaláltam ezt az embert. Ki sem kellett mondanom a szavakat és tudta mi az, amit akarok. Sok mindent sikerült megélnem mellette. Jó és rossz napokat egyaránt. Végre megértettem, hogy a szerelem nem akkor kopogtat, be az ajtón, mikor én szeretném. Az ugyanis olyan, mint a víz. Utat tör magának bármikor és bárhol. Ügyet sem vet időre, térre, dimenzióra, akadályra és semmi másra sem. Csak úgy megjelenik a semmiből. Hát igen… ahogy mondtam, a Semmiből.

Engem sem kímélt így az akkori párom. Elhagyott. Nem törődött semmivel és két hét múlva már újdonsült párjával költözött össze. Én pedig ismét itt maradtam egyedül, keserűen magamba zuhanva. Mi egyebet tehettem csalódottságomban? Folytattam a kutatást. Millió meg egy ember jár-kel egyedül az utcán. Hol pattan egy szikra, hol épp kialudni készül egy. És valljuk meg, minden szikra akkor alszik ki, amikor egy másik felpattan. Ismét könyvek halma közt találtam magam. Gondoltam azt, hogy a szerelem vakmerő hiúság, káprázatos fénysugár, sötét hátborzongató alagút és kiszáradhatatlan, mint az óceán. Hol így, hol úgy felváltva kavarogtak bennem a szép érzések, s azok reciprokjai. Végeredményben nem találtam megfelelő választ a kérdésemre.

Mint minden tinédzser, jómagam is felkerestem társalgó oldalakat. Beszélgettem, ismerkedtem. Majd folyamatos eszmecserék után megállapítottam, hogy az effajta oldalakon nem találok választ, mindössze csak arra, mi járhat a férfiak fejében. Leginkább az, miként kaphatják meg a nőket. Volt, aki minden kertelés nélkül kimondta, mit szeretne, de akadt köztük olyan is, aki jól körbeírta mondanivalóját. Ám a végeredmény mindig ugyanaz maradt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem akadtak köztük rendes emberek. Persze, hogy voltak. Csupán nem mindig a megfelelő időben és megfelelő helyen. Akadtak olyan férfiak is, akiknek mindennél fontosabb volt, hogy megismerjék a hölgyek belsőjét. Igen meglepő, de létezik ilyen. Jómagam is kételkedtem korábban, erre tessék, élő példaként tapasztalhattam meg.

Rájöttem, hogy minden férfi takargatja az érzelmeit. Nem árulják el, mi esik nekik rosszul, vagy mi az, amit nagyon szeretnének elérni. A férfiakkal kapcsolatban arra is fény derült, hogy mindegyikükben ott rejlik egy teknősbéka, amelyik ha megijed, behúzza ugyan a fejét, de a kíváncsiság miatt úgyis előbújik. Jó tanács, hogy ne akarjuk őket soha szóra bírni! Majd beszélnek, ha akarnak. Márpedig beszélni fognak, hiszen az eredendő egészséges hiúságuk ezt mindenképp kihozza belőlük. Sőt! Az a srác, aki nem „mutatja be” magát, nem szeret magáról beszélni, már-már gyanús lehet, hogy nem igazán rendelkezik egyéb igazán férfias képességekkel sem…

Még nagyobb baklövés tanácsot adni nekik, mert ilyenkor megalázottnak érzik magukat. Bár, szerintem nem szégyen felvállalni azt, akik valójában vagyunk. Ebből a kis kitérőből kiderül, hogy a férfiak is éreznek, csak nem olyan merészek e téren, mint mi, nők. Nos, visszakanyarodva, találtam olyan férfit, akit érdekel a nők belsője. Eléggé jó emberismerő vagyok ahhoz, hogy 1-2 óra után rájöjjek, kiben rejlik igazi mély és tiszta, őszinte érzelem. Benne volt. Méghozzá nem is kevés! Annyi tiszta érzés rejtőzött benne, annyi kérdés, mely elárasztott volna ezernyi falut. Annyi megbecsülés, mely elég lett volna több ezer embernek, annyi szenvedély, mit puszta szavakkal kifejezni nem is lehet. Valamint töménytelen mennyiségű fájdalom. Melyik nő nem vágyik ilyen férfira? Ha sírunk, sír velünk – de legalábbis nyugodtan sírhatunk a vállán - ha nevetünk, nevet velünk, ha arra vágyunk, hogy meghallgassanak, akkor ő már hegyezi is a fülét. És ne csak halljon, értse, érezze is, amit mondtunk. Álmomban sem hittem volna, hogy ennek az embernek pont rám van szüksége. S lám, mégis. Ezzel a kázussal pedig szépen felborította az összes gondolatom, minden tapasztalatom és az egész eddigi életem. Egyszer csak megjelent, akart, célzott, lőtt és lerombolt mindent. Elvesztem. Nem tudtam, mi jó. És végképp nem tudtam, mi rossz. Semmiképp sem tudtam mit tegyek. Belevágjak-e egy idegen világ felfedezésébe, vagy válasszam a már kitaposott, megannyiszor bejárt utat. Hisz azt mondják, járt utat járatlanért el ne hagyj! De mégis, oly édes az ismeretlen kísértése! Azt gondoltam, túl rövid az élet ahhoz, hogy bármi kalandot kihagyva éljek. Nos, szerintem senki nem gyötörné magát a már megismerttel. Ezért én sem tettem. Döntöttem. És léptem egyet az új felé. Ám akkor már másképp láttam a világot! Úgy véltem, a szerelem megdöbbentő dolog. Nem féltem kimondani azt, amit gondoltam. Nem kellett mást mutatnom, mint ami valójában vagyok. Elfogadott úgy, ahogy létezek. Ebben a korban nem tudom, mi a szerelem. Legjobban talán Márk Twain szavait tudnám felhozni: „ A szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen csak azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja honnan jött. Megmagyarázhatatlan és így van jól.”

Úgy hiszem, kutatásom véget ért. Most csak annyit érzek, hogy valóban itt van bennem az a valami, az a megmagyarázhatatlan, az a rózsaszín világ, amely annyi más sorstársamat elbódított már. Úgy vélem, hogy ez az érzés, ami most még mámoros, egy idő után átváltozik szeretetté. Majd ez a fennkölt dolog átlényegül megbecsüléssé. Rájöttem, nem kell kutatni azt, ami előbb, vagy utóbb mindenkit utolér. Én is sok mindent megéltem. Megéltem és túléltem... Kutattam, kerestem, szerettem, csalódtam. Bár egyszerűbb lett volna minden! De nem volt az. Hagyhat nyomot olyan ember, aki mellett jó volt minden, de csak egy olyan lehet, aki elkápráztat minket önmaga egyszerű csodálatosságával. Aki olyan természetesen tökéletes, ahogy van.

Leírhatatlan mindaz, amit eddigi életem során talán kicsit megszállottan is kerestem. Mára sikerült rájönnöm, hogy a szerelem nem játék, vagy divat, még csak rózsaszínnek sem mondható. Ám amikor utoléri ez a csodás dolog az embert, egyszerűen képtelen eltaszítani magától. Meg hát… miért is tenné? S az ember lánya hirtelen azon kapja magát, hogy már nem az a fontos, amit ő szeretne, hanem az, amit mindketten szeretnének. És ez a szerelem. Talán az IGAZI szerelem! Rálelni arra a valakire, akivel meg lehet valósítani az álomképet a jövőről. Akinek nincs olyan, hogy: „Én”, hanem ezt a kifejezést felváltja a: „Mi”. Mikor képesek vagyunk bármit feladni a másikért, csakhogy ő boldog legyen. Ezen az úton már nem lehet eltévedni, sem róla visszafordulni. De a legfontosabb: Soha nem szabad róla letérni! Akadnak ugyan elágazások, nehézségek, de közösen mindent át lehet vészelni és ki lehet bírni. Ám csak akkor, ha igaz a szerelem. Ha igaz minden egyes gondolat, amit e cikkben leírtam.

Én, nem kevés tapasztalattal a hátam mögött, így látom ezeket a dolgokat. Eddigi életem során a kutatás olykor elvakított, de végül nekem is sikerült jó útra térnem. Egyszerűen csak választanom kellett az ismert és az ismeretlen között. Én már nem félek kitárni a szívemet, mert tudom, hogy egyetlen ember fog átkelni velem álmaim kapuján. Egy olyan ember, akiről másfél éve még azt sem tudtam, hogy létezik. Egy olyan valaki, aki mellett bátran becsukhatom a szemem, mert tudom, hogy nem fog hagyni, elveszni a nagyvilágban. Egy mások számára érzelmekben titokzatos ember, akinek fájdalmai pont olyan mélyek, mint a sajátjaim. De ha mind megtaláljuk azt a valakit a sorsunkban, akkor évekkel később majd visszaemlékszünk és elmondhatjuk, hogy minden boldog percet megosztottunk azzal, aki számunkra a mindent jelentette. De eljön a nap, mikor egymással szemben ülve azon kapjuk magunkat, hogy végignéztük egymás megöregedését. Átéltünk együtt meg annyi unalmas beteg órát, napot. Végignéztük egymás vénülő arcát és elönti lényünket a szeretet. És ha eljön éltem utolsó utazása boldogan fogom azt mondani: - Élet és Szerelem! Isten veled.

A cikkíró versenyre beküldte: Gönczi Szilvia