Semmiképp nem akartalak, minden erőmmel tiltakoztam ellened! Már az elköltözés gondolatával kacérkodtam, így a felismerés, hogy nőnemű vagy, már nem sokat rontott a helyzeten.

Bevallom, nehezen tudtam megbocsátani a férjemnek, hogy tavaly novemberben, - minden kifogásom ellenére - úgy döntött, ezentúl velünk fogsz élni.


Ronda voltál, ijedten reszkettél, mint akit kidobtak, mert nem kellettél senkinek, szavak nélkül könyörögtél egy kis szeretetért. Nem vártunk, hát rendes helyed sem volt. A teraszon kaptál ideiglenes lakást, míg rendbehoztuk neked az évek óta üresen álló, viharok tépázta fabódét. Addig is, ha beszabadultál a lakásba fél perc alatt kihordtad az összes lábbelit a teraszra, a rosszabb minőségűeket azonnal szétrágtad. Nemsokára kommunikálni kezdtél a környezeteddel, de mi nem készültünk fel rád kellőképpen, ezért folyton az utcán lógtál, amikor nem voltunk otthon. Az állandó szökdösésben kies pusztasággá taroltad a virágoskertet.

 

Eközben kiválóan megtanultad a házőrzést, csak az volt a baj, hogy te mindig kívülről őrizted, nem belülről! A társadalom fellázadt ellened, mert míg a területet vigyáztad, rájöttél milyen ijesztő tudsz lenni. Kénytelenek voltunk korlátozni szabadságodban, bár én azért rendszeresen kiengedtelek. Ezért túlságosan is ragaszkodni kezdtél hozzám, pedig én ezt egyáltalán nem akartam.


De a kényszerű közelségben eltöltött idő sem múlik el nyomtalanul, hatással voltál rám. Már képes voltam a munkahelyemen csirkecsontot gyűjteni neked, vagy kutyatápot venni az utolsó konyhapénzemen. Egyszer azon kaptam magam, hogy egy termonadrágból fekvőhelyet varrok a kutyaházba.

Hiszen már benne voltál minden péppé rágott zsebkendőnkben, széjjeltépett cipőnyelvben, minden besározott öltönyünkben, elhibázott reggelünkben. Benne voltál... kitörölhetetlenül!

 

A nyáron az első hódolódat még sikerült elkergetnem, de aztán jött egy sármos, világosszőrű csavargó. Őt nem lehetett elzavarni, hiába voltam résen, pedig a kutyanász idején gátat akartam vetni a természetnek! Pedig már megneveltél, normális lettem, értékeltem azt a kitörő örömöt, amellyel hazaérkezésemkor letaroltál és nem erőltettem többé a tökéletes rendet sem. Hamarosan megváltozott a formád, a sármos csavargónak ekkorra már híre-hamva sem volt.

 

Hat kölyköd született: kettő rád hasonlított, három a világosszőrű emlékét hordozta és lett egy barna is, senkihez nem hasonlítható. Érdeklődéssel figyeltem, milyen csodálatos anya vagy, gondoskodó, elfogadó, ösztönösen mindentudó. Féltetted a kölyköket az elején, de ahogy kinyílt a szemük megengedted, hogy felvegyem a kis barnát, aki a legszebb volt az összes közül.

hazi_kedvenc


Így hát megszaporodtunk, így Karácsony előtt… csak ez az ebadta ebadó ne lenne!

 

Rébb Terézia