Egy durva szakítás, válás, vagy egy nagy csalódás után, amikor az ember érzelmileg a padlón van, az önbizalma meg darabokban, elég nehéz elképzelni, hogy lesz ebből még egyszer boldog élet, család, melegség és világbéke. A nálunk megszokott hagyományoktól eltérően most a személyes sztorimat fogom elmesélni. Nagyon tanulságos, és minden szava igaz, de főleg benne van a remény, hogy még a legvesztesebbnek tűnő helyzet is jóra fordulhat. Ha elég nagy az igényed a boldogságra, úgy meg is fogod szerezni magadnak, ennyi. Márpedig kinek ne lenne igénye a boldogságra, na ugye!

Az első gyerekem születése nem volt egy érzelmi fáklyás menet. Az apuka pár hónappal a fogantatás után meggondolta magát, így az az időszak, aminek egy nő életében a legboldogabb kellene, hogy legyen, egy rémálom volt. Összetört szívvel, állandó kétségek között (jaj, mi lesz, jaj, mi lesz?), és mélységes bánatban (hogy történhetett ez velem?) telt. Úgy sirattam az elveszett apát, mintha meghalt volna, de nem tudtam igazán elgyászolni, mivel élt, és időnként meg is jelent, hogy a lelkiismeret furdalásával traktáljon. Természetesen pusztán elméleti síkon, mert továbbra sem állt szándékában kivenni a részét a gyereknevelés szép feladatából.

 

szomoru no

 

A baba annak rendje és módja szerint megszületett. A dolgok közben praktikusan elrendeződtek körülöttem, és békésen éltünk kettecskén, csöndes és elszigetelt magányunkban. Már egy éves volt a kislányom, amikor egyszer csak nekem szegezte a kérdést a barátnőm: „És mondd, mikor szándékozol újra bepasizni?” Felröhögtem, mi sem természetesebb. És ugyan, mondja már meg, hogy képzeli, amikor az utóbbi egy évben egy lépést sem tettem a gyerekem nélkül? Két szoptatás között-e, vagy alvásidőben?

Mondta, hogy ezt is kitalálta, regisztráljak valamelyik társkereső oldalon. Így a dolgok bevezető részét, mint például a castingot és az ismerkedő beszélgetéseket szabadidőmben, online elrendezhetem, és a kiválasztott szerencsésekkel való randevúzás idejére, egye fene, vállalja a gyerekfelügyeletet.

Nem voltam egészen meggyőzve, bár engem a praktikus gondolkodás mindig lenyűgöz, de azért voltak még kétségeim. Először is én nem megyek a húsvásárra, mi vagyok én? Másodszor pedig milyen emberek vannak már ezeken a társkereső oldalakon?

És akkor a barátnőm kimondta a bűvös szót, amitől minden ódzkodásom elillant: magányos emberek.

Pont olyanok, mint én. Akik valami miatt a való életben nem találták meg a társukat.

Másnap regisztráltam. Persze vannak a dolognak buktatói, tényleg nagy az Isten állatkertje, és sokan odasereglenek közülük ezekre az oldalakra. Fárasztó volt szűrni, viszont meg lehet spórolni egy csomó fölösleges kört azáltal, hogy a neten senki sem játssza meg magát, (ld. névtelen kommentelők és fórumozók), ami olyan, mintha rögtön át is ugorhatnánk az első három, feszengős, legszebb arcunkat mutató randit, amikor minden van, kivéve az őszinteséget.

A netes társkeresés buktatóinak könyvtárnyi irodalma van, ezzel én most nem is húzom az időt. Lényeg, hogy hosszas levelezés után létre jött az első személyes találkozó. Majd a második és a harmadik, ugyanazzal a személlyel. Fél év múlva összeházasodtunk, másfél év múlva megszületett a kisfiunk, most pedig boldog családként élünk négyecskén, ő, én, a kislányom, akit a férjem a sajátjaként szeret és nevel, és a kisfiunk. A gyerekek a legjobb testvérek, de hát ez már a családi örömöknek egy másik, határtalan boldogságot adó szintje, és odáig el is kell jutni – viszont itt kell elkezdeni.

 

csalad lettunk

 

Ezt a sztorit azért meséltem el, hogy lássátok, mindig van remény. Ha teszel érte, ha hajlandó vagy lebontani a ripityára tört lelkedről a vastag kötést, és beleállsz a dologba, sokkal jobb eséllyel találod meg a párodat, mintha otthon ülsz és nyalogatod a sebeidet.

És ha nekem sikerült, Neked miért ne jönne össze? Hajrá!

Korábbi cikkeink:

Így találd meg az igazit! - Ne randizz!

Így találd meg az igazit! - Ne legyél tökéletes!