Esküvői fejdíszek és hajtűk

Mielőtt az esküvői ruha került volna a figyelem középpontjába, a menyasszony fejéke gazdag jelentéssel bírt. A római arák hatalmas, mindent burkoló sárga fátylat viseltek az esküvő végéig, amelyet azután a vőlegény vett le róla új otthonukban. A fátyol alatt a menyasszony haját különleges módon, egy dárda alakú fésűvel tűzték fel és virágfüzérrel díszítették. Az angolszász menyegzők egy fátyol alatt zajlottak le, amelyet egy vendég tartott, hasonlóan a mai zsidó esküvőkön használt huppához. A 18. századra a fátyol teljes egészében eltűnt, bár a hajba tűzött virágfüzérek (vagy ékszerek) viselése mindig szokás maradt. A fátyol újra népszerű lett és minden nő viselhette különleges alkalmakkor. Ám az arc eltakarására egészen az 1960-as évekig használták, amikor azonban a szemérmes, piruló menyasszonyok ideája jött divatba. Az a most is élő hagyomány, miszerint a templomba érkező menyasszony arcát fátyol takarja, majd a szertartás után hátravetett fátyollal távozik, még ennél is későbbi keletű. A régi fátyolt szerencsésebb választásnak tartják, mint az újat, de az a legjobb megoldás, ha boldog házasságban élő baráttól vagy rokontól kérjük kölcsön. Néhány családban az a bizonyos drága csipke menyasszonyok generációit szolgálja ki.

fatyol

 

Az esküvői torta

A fogadás – amelyhez legalább annyi hagyomány fűződik, mint magához a szertartáshoz – lehetőséget teremt arra, hogy a menyasszony és a vőlegény rokonai és barátai osztozhassanak az ifjú pár örömében.

A hivatalos köszöntők után a fogadás legnagyobb eseménye az esküvői torta felvágása. A menyasszony és a vőlegény általában együtt vágja ki az első szeletet a süteményből, miközben kívánnak valamit. A menyasszonytorta valaha száraz sütemény volt, amelyet a menyasszony feje felett törtek szét. Az Erzsébet királynő korabeli szakácsok továbbfejlesztették a receptet, tojást, cukrot és gyümölcsöket adva az alapanyagokhoz. Az így készült süteményt továbbra is a menyasszony felé hajították vagy a feje felett összemorzsolták. A ma ismert emeletes, mázzal bevont, oszlopokkal, angyalkákkal, harangokkal, szerencsepatkókkal és virágokkal díszített torták a viktoriánus korban terjedtek el. A 19. századi Amerikában jött divatba a két torta készítésének szokása: egyik a menyasszonyé, a másik pedig a vőlegényé. A tésztába néha szerencsehozó jegygyűrűt is sütöttek.

eskuvoi torta

 

Az esküvői reggeli

Az esküvői reggeli a templomi esküvőket délig meg kellett tartani, hacsak nem rendelkezett a pár különleges engedéllyel. Régi szokás volt az esküvőket igén korán megtartani, hogy az azt követő lakomát ténylegesen reggelinek lehessen nevezni. Az esküvői reggeli tulajdonképpen az ifjú pár közös életének első étkezése volt, azonban már, amikor a szertartások nagy részét később tartják, ezt az elnevezést sem használják. A házasság megünneplésének fontos része a mulatság. A középkorban a „lakodalmat” a templomban tartották, közvetlenül az egyházi szertartást követően: a vendégsereget megvendégelték, ugyanakkor elvárták tőlük, hogy hozzájáruljanak a lakoma költségéhez – így ha minden jól ment, elég étel maradt ahhoz, hogy az ifjú pár közös életének első napjai bőségben teljenek. Később, a 17. században az ünnepség kikerült a templomból a közeli fogadóba, és rengeteg vendég vett rajta részt. Vidéken az esküvők legalább annyi okot adtak a sportolásra, mint a mulatozásra; a versenyek és a tánc is az ünnepség részét képezték. Az első vendég, aki a ceremóniát követően elérte a menyasszony házát, jutalmat kapott. Mivel előfordult, hogy a ház jelentős távolságra volt a templomtól, a verseny komoly fizikai igénybevételt jelenthetett. A díj egy tál zabkása, káposztaleves vagy egy darab sütemény volt. A süteményt hosszú póznára, a „menyasszonyrúdra” tűzték és a menyasszony háza elé állították. Az győzött, akinek sikerült levernie.