NŐK, akik örök harcban állnak önmagukkal. Vívódnak a jó és a rossz, a pillanatnyi és az örök között. És mi köze mindehhez az egyhangú hétköznapoknak? Valóban a titkos szeretők karjaiba hajtják az unatkozó feleségeket? Engedhetünk a pillanat szépségének, vagy inkább felejtsük el, felejtsük el örökre…? Érdemes-e a pillanatnak élni?

 

Nehéz kérdés, de mégis minden rizikója, csalókasága, és kiszámíthatatlansága ellenére azt mondjuk, igen, érdemes. Érdemes a mának, a soha vissza nem térő, egyszer létező, pillanatnak élni, mert ez önmagában néha többet ér, mint egy egész élet… S bár tudjuk, léte véges, úgy illan majd el, mint egy látomás, de ha képesek vagyunk megélni, mint egy leheletnyi szépséget, - úgy, hogy történjen aztán bármi, nem hagyjuk besározni - soha nem lesz belőle keserű, besárgult emlék. Elrejtjük mélyen a szívünkben, és a legszentebb ereklyeként őrizzük, amíg csak élünk.

 

Persze az már egy másik kérdés, mennyi mindenen kell keresztül menni, még végül tényleg képesek leszünk újra értékelni az egykori szép perceket, ami bizony elmúltával rengeteg fájdalmat, megaláztatást, eltiprást, önbizalomvesztést, néma, hallgatag depressziót hagyott maga után… Igen, ez a baj a pillanatnyisággal, és velünk, Nőkkel, hogy nem bírunk, képtelenek vagyunk felülemelkedni a szépségén, még akkor sem, ha rájövünk, a szép sosem volt szép, a jó sosem volt jó, az igaz sosem volt igaz…

 

És akkor feltesszük magunknak a kérdést: vajon mi a fontosabb? Az értelem vagy az érzelem? Avagy gondolkodni vagy inkább cselekedni? A tisztesség vagy a léhaság? Avagy úgy élni, ahogy azt mások elvárják, vagy ahogy valójában szeretnénk? A férj netán a szerető? Avagy az otthon, biztonságot nyújtó unalmas melege, vagy a bizsergető új, aki annyi örömöt okoz(hat)? A büszkeség vagy inkább a tett? Avagy mélabúsan, de felemelt fejjel járni, vagy kicsit pironkodni, de néha- néha, egynéhány lopott óra idejére, úgy istenigazából boldogan lebegni?

 

Hogyan válasszon a Nő? Legyen szajha? Vagy maradjon inkább egy unatkozó feleség? Egyáltalán lehet dönteni? Hogyne, hiszen a választás mindig adott, de mi történik, ha egyszerűen csak rosszkor vagyunk rossz helyen, és épp a rossz ember mellett döntünk? Egy „valóságszagú” szösszenet az életről, arról a bizonyos nagybetűsről. Amit egyesek két kézzel habzsolnak, mások döcögve élik meg, és akadnak olyanok is, akik úgy érzik, most jött el az idő, hogy kitörjenek és ledöntsék saját korlátaikat. Hogy mibe kerül mindez? Bizony talán túl sokba. Mert ez nem az a mese, ahol hercegnőként kezelik a Nőt! Ez egy másik történet, ahol nincsenek Csipkerózsikák, Hamupipőkék, fehér paripán érkező Hercegek, viszont nagyon is létezik a Farkas…Bizony, ma már nem a mesék korát éljük, hanem a titkos viszonyok, a netes társkeresők, a férjeiket, feleségeiket megcsaló „galádok” koránt sem szívmelengető, olykor-olykor megbotránkoztató közegének a részévé válunk, néha akaratunkkal ellentétesen is.

 

Boldog „látszatházasságban” élő nők és férfiak. Takaros kis házaikkal, rendezett gyepes udvaraikkal, tündéri gyerekeikkel, egy édes kutyával. Igen, tökéletes idill. Igaz látszólagos, felszínes, no de nem lát a redők mögé senki, és ez a lényeg. De hogy is van ez? Ha minden olyan tökéletes, mi az ami hiányozhat?  Miért találja magát a Nő egy este, mégis azon a bizonyos társkeresőn, azután meg kinn az erdők alatt ölelkezve egy idegennel??? Miért? Miért megy bele a Nő az ismeretlenbe, miért kavarja fel az életét???? Miért dönt úgy, hogy enged a csábításnak és lehet csak egyetlenszer életében, de felszínre engedi a szajhát? A válasz nagyon egyszerű. A majdnem tökéletes élet nem elég… Főleg, ha épp csak az a bizonyos „apróság” hiányzik belőle, amit úgy hívnak: boldogság

 

Meg lehet–e találni a boldogságot mondjuk egy társkereső oldalon? Természetesen láttunk már olyat, akinek sikerült, jómagam mégis szkeptikus vagyok a témával kapcsolatban, főleg mert olyan sok az ellenpélda… Mégis azt mondom igen,  ideig–óráig okozhat boldogságot, egy ilyesfajta kapcsolat. Hosszú távon viszont megkérdőjelezném még akkor is, ha van azért pozitív tapasztalat is. Mert ott van például a szomszéd, aki épp azt újságolja, hogy egyszerűen beférkőzött az életébe a boldogság, mert a Jani, akit az egyik „netes randivonalon” ismert meg, épp olyan, amilyenre mindig is vágyott. Két hónapja ismerik egymás, de az a bizonyos „fél mondatból is megértelek” szitu működik közöttük, ami azért komoly nem? Vagy a postás lánya, akit annyiszor átvertek már, de bezzeg az „Xy” nevű portálon, most végre megtalálta az igazit, aki nem mellesleg egy ismert politikus fia, és halál szerelmesek, bizony, két hét múlva összeházasodunk – újságolja boldogan a Julcsi…

 

Már majdnem elhiszem, hogy ez a „netrandi” egy aranybánya ahol, igazi gyémántok rejlenek, amikor beigazolódnak a fenntartásaim… Egy csúnya történet, hazugságokkal, átveréssel… „Adott egy férfi, jóképű, kedves, intelligens. Nincs túl sokat a társkeresőn, sőt csak akkor jön, ha veled beszélhet… Repül vele az idő, nem szexre csábít, hanem képes veled éjszakákon át dumcsizni, tartalmasan, értelmesen. Aki még a külföldi nyaralásán is gondol rád, aki sms-el köszönt a névnapodon, pedig alig ismeritek egymást. Hát nem egy nagyszerű ember? Találkoztok. Nem érzed, hogy egy szuper pasi, sőt azt gondolod, ennyi volt és nem több. Neked ott a családod, ő meg, ő meg csak egy idegen, akivel még csókolózni sem egy nagy kunszt. De mivel te egy unatkozó családanya vagy, akivel már a kutya sem foglalkozik, akinek évek óta nem udvaroltak már, aki nem hogy sms-t, de egy nyamvadt bókot sem kap senkitől, mégis elgyengülsz. És Ő nagyon jól tudja ezt, tudja min mész keresztül legbelül, és támadásba lendül. Hogy milyen is Ő, a férfi, aki mikor először meglát hatalmas csillogó szemekkel tekint rád? Akinek a szemei azt kiáltják mennyire boldog, hogy itt lehet veled, hogy mennyire tetszel neki, és később el is mondja mit gondol: Túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen…”

Valójában szívtelen volt, aki mindent tudatosan tett, aki képes volt két hónapot udvarlásra áldozni egyetlen célzattal: hogy az ágyába cipelje, azután meg szépen, de még csak nem is sportszerűen eldobja a szerencsétlent. Nos hölgyeim, higgyenek nekem, létezik ez a típus, akit csak lelketlennek neveznék. De hívhatnám alattomosnak, szemfényvesztőnek, csalónak, akinek a nő csak játékszer, legjobb esetben is csak harmadik lehet az életében. És amikor egy érzelmileg elhanyagolt háziasszony belefut egy ilyen lelketlen hálójába, aki bizony az elején még olyan, mint egy igazi ajándék, aki elbűvöli a kedvességével, figyelmességével, elhalmozza bókokkal… na igen, Nő legyen a talpán aki ellenáll. De mi történik ezután? Mi történik, ha megtörténik, és a férfi lelép? Mert lelépnek, 100-ból 98 esetben lelépnek. A Nő, akinek van lelke, azt hiszem, belehal kicsit. És nekünk Nőknek sajnos van… Hogy fel lehet-e mindezt dolgozni? Nem tudom… Úgy hiszem, a tudat, hogy kihasználták, majd eldobták, mint egy rongyot, sosem törlődik ki egy igazi, érző Nő fejéből. Soha…

Úgyhogy kedves hölgyeim, mindezek tudatában gondolkozzanak el azon, vajon megéri-e? Megéri-e, egyetlen percet is pazarolni a „hamis gyémántra”? Megéri-e kinyitni a szívünket, a lelkünket, megéri-e érzelmeket áldozni egy olyan férfira, aki csak játszik velünk? De mit tegyen a Nő? Megtegye, annak tudatában, hogy talán örökké szenved majd tőle? Vagy kockáztasson, bízva abban, hogy az ő embere a kivétel? Igen, a Nő általában megteszi, enged a szép szavaknak, és belevág…. Persze, van akinek sikerül,  de kérdezem én, vajon tényleg érdemes? Érdemes kockáztatni? Megéri azért a pár kellemes óráért feladni a méltóságot? Elárulni egy családot? Elárulni azt a férfit, a férjet, aki ma már nem annyira érdekes, akivel nem vagyunk már boldogok, de akiről mégis tudjuk, épp úgy szeret, mint 10 évvel ezelőtt? Ha a megaláztatásra gondolunk, hogy szajhaként bántak velünk, aki csak addig érdekes, még szét nem teszi a lábát úgy, hogy közben otthon a férjünk hercegnőként kezel, akkor azt mondom nem, nem éri meg.!!!  De ha a Boldogságra emlékezünk, a kellemes beszélgetésekre, a meghitt órákra, hogy mit éreztünk a karjaiban, mit érzetünk abban a röpke kis időszakban, amíg az életünk része volt „Ő”, akkor azt mondom, semmi nem tűnik túl nagy árnak…

 

titkos_szeretok

 

Mindezek fényében, újra visszaköszön a kérdés: hogy is állunk a szajha kontra családanya ütközetben? Úgy hiszem, még mindig 1- 1-re… Mert amikor a boldogság csak könnyeket hagyott maga után, amikor a szép szavakat, a rideg közöny váltotta fel, amikor a sűrű éjjelekből és nappalokból, ismét kongó hétköznapok lettek, amikor a férfi, aki olyan sokat számított, egyszer csak kilökte az életéből, akkor a Nő ráeszmélt, hogy a benne szunnyadó szajha, és a vasárnaponként palacsintát sütő, gyermekével játszó családanya örökké harcolni fog benne. Harcolni fog, mert hiányzik neki az érzés, ami akkor töltötte el, amikor „Vele” volt. Nem a szerető hiányzik, hanem saját maga, az a nő, aki akkor lehetett, amikor „Vele” volt… Igen, ekkor végre tudatosul a nőben, hogy élete legnagyobb kalandja élete legnagyobb kudarcát szülte!

 

A világunk, a létünk, a mindennapjaink események sorozatából tevődik össze. Vannak szebb és fájdalmasabb periódusok, amikor elkerülhetetlenül mérlegre kell helyezni a dolgainkat. Átgondolni, megfontolni, rögzíteni magunkban a hibáinkat, és igyekezni kijavítani, vagy ha azt nem is lehet, arra törekedni, hogy ne lépjünk még egyszer ugyanabba a gödörbe. Ha úgy érezzük veszteség ért, próbáljuk meg több oldalról átvilágítani a problémát, mert korántsem biztos, hogy amit veszítettünk, fontosabb volt annál, amink megmaradt.. Vagyis egyetlen röpke boldog pillanatért sem érdemes feláldozni azt a stabil kapcsolatot, ami talán már csak takaréklángon működik, mégis igaz érzelmeken alapul. Ha kalandra vágyunk, hát tegyük meg, de soha nem vigyünk bele érzelmeket, ne bízzunk meg egy idegenben, még akkor sem, ha olyan őszintén csillognak a szemei, és minden jel arra utal, tisztességes szándékkal közeledik felénk. Otthon pedig legyünk tisztes családanyák, akik nevelik a gyerekeiket, főznek, mosnak, takarítanak.. Éljünk úgy, hogy a bennünk lézengő szajha, tökéletes társa legyen az unatkozó háziasszonynak, mi több, tökéletes társa legyen a férjnek, és akkor talán már nem is lesz szükségünk titkos szeretőkre…

E. Bright