Sofi Oksanen Tisztogatás című művének elolvasása után három “dolgot” lehet szívből meggyűlölni: a férfiakat, a kommunizmust és a legyeket.

TisztogatasUtóbbiak a mű központi szimbólumai, jelenlétük állandó – épp ezért állandó veszélyérzet társul hozzájuk – kizárólagosan csak a húsba hajlandók petézni, s ezzel tönkretéve maguk körül minden értékeset, átvitt és konkrét értelemben is a legdrágábbat: az emberi kapcsolatokat. Olyan picik, s egyetlen, jól irányzott “köpésük” mégis végletes és végzetes.

Épp, ahogyan a kommunizmus és a férfiak működtetik ezt a hideg, kegyetlen világot, mert kettejük közé gyakorlatilag egyenlőségjel tehető a regényben. Egyetlen nyelvet ismernek csupán: az erőszakét, melynek mindenki áldozatul esik életkorától, személyiségétől és vágyaitól függetlenül. Elsősorban a nemi erőszakét, mely után csak a szégyen marad, s az áldozatok messziről felismerik egymást hosszú évek után is. Különösképpen mégsem alkotnak közösséget, ( a szó hagyományos értelmében véve) hanem inkább a gyűlölet az, melyet egymás iránt éreznek. Hiszen a másik látta, hogy mit tettek velem, bármikor felbukkanhat, lebuktathat akkor is, ha már “normális” “családi” életet “él” az áldozat.

„Mindig akad valaki, aki majd pontosan emlékszik. Nincs olyan sötétség, amelynek ne volna szeme.”

(Sajnos minden idézőjelnek jogosultsága van …) Egyedül a magány marad, a befelé fordulás, a tűrés, a csönd és a valeriána.

A regény két idősíkon mozog, két motiváló szál van, melyek csodálatosan kapcsolódnak majd össze, bemutatva, hogy diktatúra és diktatúra között egyetlen korban sincs különbség.  ”Csak a fekete autó, a krómbőr csizma és az erőszak örök.” A két nő története párhuzamosan fut egymás mellett, de a történet maga egy puzzle-hoz hasonlatos. Oksanen zseniálisan növeszti egyre  a félelem hálóját, egyre nő a feszültség, újabb és újabb információkat kapunk, kiszámíthatatlan fordulatokkal. Mindig újabb elbeszélők kapcsolódnak be a történet mesélésébe, mesélik ugyanazt a történetet a maguk  nézőpontjából, s az ember egyszerre csak azt érzi: bárkit meg lehet érteni, s épp ezért senkit sem lehet elítélni, azért amit tett. Mert egy dolog közös mindegyikükben: az árulás. Mindenki elárul valakit, teljesen mindegy, hogy tévedésből, túlélési ösztönből avagy kényszerítik rá, s aztán egész életükben viselik ennek a következményeit, működtetve ezzel egy rendszert, mely félelmen és hazugságon alapszik.

Mégis a nagyszerű történelmi tabló ellenére sem ez a regény nagy erénye, hanem az emberi drámák bemutatása. A kevés szóval sokat mondás, a sejtetés, az elhallgatás. A magam részéről hálás vagyok Oksanen-nek, hogy nem részletezi az észt nacionalisták szabadságharcát, a jegyrendszert, az aktuális erőszakszervezet kisgyerek kínzó módszereit.

Épp elég, hogy leírja hogyan és milyen tekintettel követik hősnőink a légy útját a falon, mikor eszükbe jutnak például a fentebbi gaztettek…

A Tisztogatás hosszú idő után az első olyan könyv  volt, melynél húztam az időt, igyekeztem minél lassabban olvasni, hogy “jaj, csak tartson még tovább!”

Írta: Lippai Ildikó

A könyv a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, melyet webáruházukban, IDE kattintva meg is vásárolhat!