Ha elolvasod a történetem, nem gondolom, hogy okosabb vagy több lennél tőle. Arra sem mernék fogadni, hogy elgondolkodtat az életeden és arra késztet, hogy átértékeld az eddigi döntéseid. Csupán arról szól ez az egész, amit eddig is tudtál: a szerelem a legbonyolultabb és legkiismerhetetlenebb „dolog” az egész mindenségben…

 

Tegnap volt egy éve lassan, hogy már nem vagyunk együtt. Na, nem mintha számolnám, hogy hány hónap telt el, vagy fejben tartanám utolsó szakításunk becses dátumát, nem szó nincs róla. Csak sejtettem.  Egyébként izgalmasan telt el az a másfél év, amíg élvezhettük egymás kitűnő társaságát. Nem mondhatnám, hogy unatkoztam. Persze nem azért, mert annyi közös romantikus programunk lett volna. Nem. Hanem azért, mert ez alatt a másfél év alatt számításaim szerint négy szakítás sorolható be, és több kisebb, esetleg nagyobb szünettel gazdagítottuk kapcsolatunkat. Ez volt az első kapcsolatom egyébként.

Szóval sok tapasztalattal rendelkeztem. Mindent észben tartottam, ami a tini- és kevésbé tini magazinokból megtudható. Tudtam, hogy nem szabad túl féltékenynek lennem, de azért érdektelen se legyek. Kellenek a romantikus SMS-EK, de naponta a megengedett mennyiség három darabra korlátozódik. Jaj, annak, aki túllépi, vagy nem teljesíti. ( Zárójelben megjegyezném, hogy egyes források szerint az SMS-EK pótolhatók csörgetéssel, mégpedig egy SMS, két csörgetésnek felel meg. Én ezt a verziót választottam.) Sminkeljem magam, de ne úgy nézzek ki, mint aki most jött a sarokról. Öltözzek csinosan, csajosan, lazán, szexin, sportosan, elegánsan, csak adjam magam, de ismételten ne úgy fessek akár egy céda. Legyek érdeklődő, de ne nagyon. Ja és persze titokzatos, de ne szerény meg visszahúzódó, de ne legyek harsány meg kihívó se, mert akkor megint szajha vagyok.

Szóval értem én, semmi gáz gondoltam, majd valahogy belejövök. Nem paráztam egy kicsit sem.  Aztán ott van még a szex rovat, amit véleményem szerint tanítani is kéne. Nem szexóra néven, mert az mégis csak túl közönséges, de lehetne, mondjuk Testi kontaktusok órája. Ebbe sok minden belefér. Szóval testi kontaktussal még nem rendelkező révén, elég bátortalan voltam ilyen téren is. Nem voltam vele tisztában, hogy barátom, feltételezi-e azt a tudást, ami megszerezhető eme hiteles forrásokból. Mivel ő már rendelkezett a testi kontaktusok többségének a tapasztalatával, ezért így is hátrányból indultam. Hiszen felül kell múlnom az előzőeket. Akiket már most utálnom kell, egy újabb cikk szerint, aminek az volt a címe: Az idegesítő ex, aki mindig rosszkor jelenik meg. Csak remélni tudtam, hogy nem egy testi kontaktus közben fog megjelenni, és ott közli velem, hogy ezt nem így kell, meg ő nem is így szokta, ja meg ezt nem is szereti ám a pasi. Mert akkor oda lenne, minden eddig megszerzett és sikeresen megtartott pozitív önértékelésem.  Mert ugye a pozitív önértékelés igencsak fontos, mert nélküle megint csak, jaj, mindenkinek.  Szóval minden tudás a fejemben volt, már csak arra volt szükség, hogy használjam is őket. Na, igen és a probléma itt kezdődött.

Mert az egy dolog, hogy fejben megvannak a dolgok, lapszámra pontosan tudtam minden fontosnak vélt információt. Csak azt senki nem mondta, hogy a pasik nem mindenre úgy reagálnak, ahogy az le van írva, vagy például az, hogy a rövid hajról az intelligencia a barnáról pedig az öntudatosság, és a titokzatosság jut eszükbe. Még jó, hogy nem vágattam le a hajam és nem festettem barnára. Mert akkor, egy intelligens, öntudatos és titokzatos lánynak tűnnék. Ami pedig az elmúlt másfél évet tekintve, határozottan nem vagyok.

 

szerelem4_2

 

Nézzük, hogy is történt az Én esetem. A kérdéses sráccal egy nyelvtanfolyamon ismerkedtünk meg. Egy olyan nyelvtanfolyamon, ahol egy másik nyelvet lehet esetlegesen elsajátítani. A kiszemelt pasival eljutottunk az első randiig aztán a másodikig, majd a harmadik randin közölte velem, nemes egyszerűséggel, hogy neki van elég barátja, szóval, ha én is úgy gondolom, netán érzem is, akkor, de csak is akkor, kettőnk között valami több is lehetne, mint mondjuk a barátság. Erre én azt a választ adtam, hogy: „Oké. Rendben.” Ezzel a két szóval alaposan bemutattam a romantikának, meg mindennek, amik arra tanítanak, hogy az ilyen szituációban mit lehetne válaszolni. Aznap este haza is kísért, és én a könyvekből meg a filmekből úgy tudtam, hogy ilyenkor történik meg az első csók. Ebben az információban teljesen biztos voltam, tehát vártam a kapuban. Lányos zavaromban, egyet jobbra majd balra topogva, szinte kidülledt szemekkel meredtem rá azt sugallva, hogy „csókoljál már meg, mert most azt kell”. Meg is csókolt, mosolyogtunk, nevetgéltünk idétlenül, majd elváltunk.

A hetek teltek, meg a hónapok is, a csörgetések száma gyarapodott meg a telefonszámlám is. Jól emlékszem, hogy a harmadik hónapnál tartottunk, amikor a kapcsolatunkban az első komoly változás megfigyelhető volt. Olyan volt ez a harmadik hónap, mint a terhesség azonos idejű szakasza. Igaz, még nem voltam terhes, de azt mondják, hogy még nem érezzük magunkat kimondottan terhesnek, de a lényeges változásokat – nem jönnek ránk, a 36-os méretű ruháink, a mellünk meg majd szétdurran olyan feszes – már észleljük az előző két hónaphoz képest. Szóval már három hónapja voltunk együtt amikor, azt mondta álmaim hercege – idézem – „Azt hiszem, szeretlek!”. Ekkor még nem tartozott a kedvenc közhelyeim közé, hogy hinni márpedig a templomban kell… De én meg azt hittem, hogy erre azonnal rá kell vágni, hogy én is. Szóval mondtam is neki, hogy én is szeretem. Miután ezt kinyögtem, közölte, hogy neki most szülinapi bulira kell mennie, és elment. Ezzel a húzással a romantika ismét kapott egy bal egyenest.

Ismét eltelt egy-két hét, majd szakított velem, mert szerinte mégsem szeret. Kicsit kerültem csak padlóra. A hétvégét végigbőgtem, anyámék elvittek a Casino Royalra, ami tuti ütős volt, Daniel Craig meg szuperdögös, és ha egy romantikus számot játszottak a rádióban el- vagy lekapcsolták azt. Tök jó fejek voltak. A tesóm meg ezt mondta: „Mit vártál? Majd jön másik.” Ő nem volt olyan jó fej. Szóval a hét elejére, már nem is érdekelt a dolog. Aztán még azon a hétvégén újra összejöttünk, mert ööö… nem tudom miért. Tényleg. Bocsánatot kért, én meg megbocsátottam. Visszagondolva ennél a pontnál veszthettem el végleg, a teljes józan ítélőképességemet.

Aztán megvolt az első szexuális együttlétünk. Karácsonykor esett meg a „nagydolog”, így a romantika is szerzett magának egy pontot. Az ágyban véleményem szerint, lányos zavaraim ellenére megtaláltuk a közös hangot. Ez köszönhető az ő tapasztaltságának, és annak, hogy az újságokból megszerzett, az aktus előtt még hasznosnak vélt tudásomat inkább mellőztem.

Innentől kezdve ismét körülbelül három hónapig bírtuk, majd szünet, aztán újra együtt. Majd két hónapra rá megint összejöttünk. Bírjátok még követni?  De akkor jött a suli és szakítottunk, mert nem bírtam, ha korlátoznak bármiben is, ő meg nagyon akarta, hogy minden nap együtt legyünk, de még az sem volt elég. Én mondtam neki, hogy egy hét még mindig hét nap, és bármennyire is tart csodálatosnak, annyira nem vagyok csodálatos, hogy egy hétből nyolc napot csináljak. Szóval szilveszterig ki is bírtuk egymás nélkül, de akkor az illuminált állapotomnak, ill. az ő naivitásának köszönthetően, ismét összejöttünk. Februárban pedig már megint szakítottunk, de akkor ez teljesen véglegesnek tűnt.

Több mint másfél évig nem beszéltünk egymással, és talán, ha ötször láttam futólag. Tegnap találkoztam vele úgy igazán. Nem beszéltünk egymással. Még csak nem is köszöntünk normálisan és hallhatóan a másiknak. Inkább csak morogtunk, ezzel jelezve azt, hogy igen látlak. Mintha az őskorból visszamaradt egyedek lennénk. Egy nagyobb szupermarketben voltunk. Én anyámmal vásárolgattam, ő pedig az akkori barátnőjével. Amikor megláttam én próbáltam elsuhanni egy másik sorba, de úgy látszott, hogy ő meg nagyon akar köszönni nekem. Vagy csak morogni egyet. Szóval én mentem, ő meg feltételezésem szerint otthagyva a barátnőjét, jött utánam. Nekem időm, meg már pofám sem volt arra, hogy elfussak valamerre, így megálltam középen anyám mellett, és kínosan vártam, hogy megjelenjen. Kiért a sorból és ott álltunk egymással szemben. Morgott valamit, amit betudtam a köszönés jelének. Egy darabig néztük egymást, majd mikor loholva megjelent a barátnője, én elkaptam a fejem és próbáltam nem figyelni rá. Arra „eszméltem fel”, hogy anyám hozzám beszél, de nem hallottam, hogy mit mondott.

-   Tessék? Nem hallottam, mit mondtál.– kérdeztem vissza. A szívem ugyanis a torkom helyett, a fülemben dobogott. Méghozzá olyan hangerővel, hogy semmi, de tényleg semmi mást nem hallottam. Furcsa érzés volt. Azt hiszem ekkor jöttem rá, hogy Ő, azaz ember, aki nagyjából, ugyan olyan elcseszett, mint én, és talán ez az a közös dolog, ami minket összehoz.

Talán tényleg van olyan, hogy az emberek, rosszkor és rossz időben találkoznak, mint mi annak idején azon a nyelvtanfolyamon. Továbbá igaz lehet, az a közhely is, hogy még nem jött el a mi időnk. Ez nagyon giccsesen hangzik, és ebből, ill. a füldobogásomból azt a következtetést kell levonnom, hogy a romantika egy hatalmas kiütéssel nyert. A tini- és kevésbé tini magazinjaim pedig egyáltalán nem bizonyultak hasznosnak. Azt hiszem, nyugodt szívvel hajítom ki őket a kukába…

 

Beküldte: Andrea001