7 év alatt, fiatalon: bulimia, anorexia, depresszió, pánikbetegség. Most: egészséges, életvidám lány.  Egy lány története, aki végigélte a szenvedés, kilátástalanság, elveszettség, többszörös gyász, fájdalom óráit, napjait, heteit, éveit és megjárta a lelki szakadék legmélyebb és legsötétebb helyeit.  Ebből a történetből mindenki erőt gyűjthet.

 

Ennek a lánynak már a gyermekkora sem volt átlagos. Sokan bántották már kicsi korától kezdve. Már óvodás és általános iskolás első éveiben is érték rossz dolgok. Általános iskolában nem nagyon voltak barátai. A legjelentősebb korszaka életének 13-21 éves kora között volt. A legjelentősebb, legfájdalmasabb és legreménytelenebb éveit élte ekkor.  Soha nem volt önbizalma, csúnyának és kövérnek tartotta magát.

 

14 éves korában jelentkeztek először az önutálat testi tünetei. Nem szerette az életet, semmi szépet nem látott benne. A családjával nagyon rossz volt a kapcsolata, 15 éves korától kezdve barátai nem voltak, egyedül volt. Kövérnek látta magát és fogyni akart. Nem evett. Nem evett napokon keresztül. És nem csak azért vonta meg magától a táplálék minden formáját, mert vékony akart lenni, hanem azért is, mert úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt sem, hogy egyen. Ez egy önbüntetés is volt egyben.

 

maganyNem igazán volt ennek a lánynak oka rá, hogy büntesse magát, mert olyan rossz dolgot nem követett el, amiért szenvednie kellett volna. Viszont ő ezt másképp látta. Másképp látta, mert nem bántak jól vele az emberek és éppen emiatt hitte azt, hogy neki szenvednie kell, mert ha az emberek bántják, akkor ő biztos rossz ember.  Nagyon sokat tűrt emberektől, akik megalázták és bántották, nem csak lelkileg. Nem voltak sikerei.

 

Egy gimnáziumban tanult, ahol nagyon rossz volt a tanulmányi átlaga. Nem tudott tanulni. Nem volt képes akkor rá, mert nem volt olyan lelkiállapotban. Boldogtalan volt és szomorú. Beteg volt. Legfőképp lelkibeteg. Bulimiás volt éveken keresztül, majd anorexiás lett. Nagyon rossz állapotban volt, az orvosok sem láttak arra sok esélyt, hogy életben marad. Az immunrendszere teljesen legyengült, nem volt fizikai, sem lelkiereje. Nem voltak barátai, akik mellette lettek volna és támogatást kapott volna. A családja kezdett vele komolyabban foglalkozni. Figyeltek rá. Eleinte nem vették komolyan a problémáit, de amikor már kórházban volt, akkor rádöbbentek a valóságra és arra, hogy milyen nagy a baj. Már iskolába sem tudott járni. Nem akart már élni sem. Nem volt neki miért, nem voltak céljai. Átélte a depresszió legmélyebb pontjait.

 

Már egész fiatalkora óta gyógyszerekkel tömték. Nagyon erős nyugtatókat szedett, amitől szinte semmire sem volt képes. A kábultság állapotában csak aludt. Nem érzett, nem gondolkodott, csak létezett. „Felkelsz reggel, beveszed a gyógyszert. Fél óra és Te kába vagy. Homályosan látsz, mindent tompán érzékelsz. Csak vagy. Nem érzel semmit sem, a kábultságon kívül, mégis hullnak a könnyeid, sírógörcsök gyötörnek, erőtlenül esel össze. Aztán lefekszel, mert már csukódik le a szemed. Estig alszol. Csak enni kelsz fel. Aztán elmész, megfürdesz, fogat mosol, és visszazuhansz az ágyba. Aztán 10 perc múlva megkérdezed: ettem már ma? Fürödtem már ma? Közben könnyeid folynak. Nyúlsz a következő szem gyógyszerért. Remegő kézzel veszed be. 20 perc múlva alszol. Rémálmok gyötörnek. Reggel nem kelsz fel az ébresztőóra hangos zajára. Valaki próbál költögetni. Nem kelsz fel, csak 1 óra folyamatos ébresztgetés után. Nem emlékszel, hogy csörgött az óra s Te tudatlanul lekapcsoltad. Délelőtt van. Reggel fel kellett volna kelned, de Te nem bírtál. Nem azért, mert lusta vagy. A gyógyszer nem engedte, hogy felkelj és elkezdd élni az életed. Délelőtt ismét beveszed a gyógyszered és minden kezdődik elölről.”

Ez 2 hétig folyamatosan így megy. Nincs volt élete, se semmije. Csak létezett, és nem élt. Ez a 2 hét teljesen kiesett az életéből, nem emlékezett semmire.

„Fekszem, kába vagyok,

Pont úgy, mint egy élő halott.

Testem feszült a csenddel,

Ó bár csak kelnék fel életkedvvel…”

Aztán amikor 19 éves volt a lány, akkor elveszítette a barátját, akivel közel 3 évig voltak együtt. (Ekkoriban több embert is elveszített, majdnem egyidőben.)  Éveken keresztül nem tudta feldolgozni. Újra jött a depresszió és az önutálat. Hibáztatta magát, azt hitte, hogy őmiatta halt meg. Ő okozta a halálát. Újabb bűntudat. Nem evett. Gyógyszerekhez nyúlt, mert nem bírta elviselni azt a fájdalmat, ami majd széjjeltépte a szívét. 20 éves volt, amikor pánikbeteg lett. Hirtelen jött elő a semmiből. Pánikbetegség alatt így érezte magát: nem kapott levegőt, azt hitte megfullad, fájt a szíve, szorított a mellkasa, szédült, remegett, hányingere volt, zúgott a füle, halálfélelme volt, az ájulás kerülgette, hőhullámai voltak. Ez a sok tünet mind együtt, egyszerre, egy időben. Te megijedtél volna? Minden nap hónapokon át úgy kelt fel, hogy nehezen kapott levegőt és úgy is aludt el. Mindez gyógyszerek mellett. Járt orvosokhoz, de azok csak a gyógyszert nyújtották. Aztán kivizsgálások sorozata, kiderült: semmi szervi baj. Egészséges. Akkor mitől lehet? Nos, ez nem más, mint a lélek kivetített dolgai. Ezeket a tüneteket lelki dolgok okozzák.

 

Egy nap újra összetört lelkileg és megelégelte a mindennapos rosszulléteket, és eldöntötte, hogy a saját kezébe veszi az irányítást. A lány kezdte magát összeszedni. Elkezdett foglalkozni saját magával. Rájött, hogy senki másra nem számíthat jobban, mint saját magára. Rájött, hogy mindazt, amit az élettől kapott és mindaz, amin keresztülment, azt csakis saját magának köszönheti. Nem hibáztat mást a megtörtént dolgok miatt, mert nem mások voltak a hibásak, hanem ő maga. Saját magának teremtette meg azt a nyomorúságos életet, amit átélt. A saját gondolatai által. A gondolatai hívták életre azt, amit ő kigondolt. Szinte állandóan a halálra gondolt, nem akart élni… És az élet olyan helyzeteket állított elé, amikor elgondolkozhatott rajta, hogy valóban meg akar-e halni. Sokan úgy gondolják, hogy a pánikbetegségből nem lehet kigyógyulni.

 

Ezt ez a lány cáfolja meg, mert neki igenis sikerült és meggyógyult. Hogyan? Elkezdett foglalkozni a pozitív gondolkodásmóddal. Figyelte magát és a gondolatait is. Ez a lány azóta hatalmas sikereket ért el. Elkezdett bízni saját magában s az életben is. Már nem akart meghalni. Élni akart. És nem is akárhogy! Ez a lány a semmiből kezdte, még az sem volt biztos, hogy életben marad-e és olyan sikereket ért el, amiért mások csak irigykedni tudnak. Nem gondolnak arra, hogy ez a lány mennyi energiát és időt fektetett bele a dolgokba. Beteg volt és mégis megcsinálta. Akart valaki lenni. Nem akarta többet, hogy elnyomják az emberek. Bizonyítani akart. No de nem másoknak, hanem saját magának. És sikerült neki. Most már tartja magát valakinek. És bízik saját magában, hisz abban hogy az élet szép és igenis helye van a világban. És van oka azért, hogy él.

 

Azóta pozitívan gondolkozik és mindent megtesz azért, hogy másoknak segíthessen. Élettapasztalata által és bölcsessége által. Olyan személyiséggé vált, aki feltétel nélkül szeret és elfogad. Még vannak, akik most is bántják, de ő nem foglalkozik vele, mert azokból az emberekből csak az irigység beszél. De mire is? Hisz mindenki előtt ott van a lehetőség, hogy jobbá tegye az életét és elérje azt, amit akar. Ha akarja egyáltalán. Úgy gondolják néhányan, hogy ennek a lánynak minden siker csak úgy az ölébe pottyant. Lehet azért, mert ők sem hittek benne, hogy neki is sikerülhet, betegen és gyengén sikereket elérnie. De bebizonyította, hogy képes rá.

 

És akkor Te miért ne lennél képes rá? Mindenki előtt ott vannak a lehetőségek, csak sokan nem veszik észre és siránkoznak, panaszkodnak, depresszióba süllyednek, hogy milyen kegyetlen és rossz az élet. Nem tudják mi az a hála és mi az igaz, őszinte szeretet. „Szomorú nap ez a mai. Szomorúak a hetek s a hónapok. Csak telnek az évek, sok cél mely oly messzinek tűnik, hosszú és fárasztó az út odáig. Emberek jönnek s mennek életünkben, van ki maradandót alkot, van, ki továbbáll s emléke a messzeségbe vész. Emberi értékek, szeretet, ezek mind csak üres szavak. Mikor még az emberek öleléssel találkoztak s mosolyogtak. Akkor még volt őszinte mosoly az emberek arcán, ma ez már csak egy erőltetett arcmozdulat, mely jól leplezi az emberek lelke mélyén a boldogtalanságot s a fájdalmat. Mikor még az emberek ki merték mondani azt, hogy szeretlek és ez igazán szívből jött, nem csak mondták, hanem érezték is. Hány embert látsz boldogságtól csillogó szemekkel? Hány ember mondja neked tiszta szívből s őszintén: szeretlek? Kevés. Egy év alatt hányszor mondod családtagjaidnak, hogy szeretlek és milyen jó, hogy van? Próbáld csak ki egyszer, hogy odamész valamelyik családtagodhoz vagy ismerősödhöz, megöleled, és azt mondod neki: szeretlek. Meg fogsz lepődni. És nemcsak Te, hanem a másik is, aki kapja az ölelést. Furcsa dolgot fogsz érezni, valami különlegeset. Ritka érzések egyike ez. Pedig lenne rá lehetőséged, hogy e ritka pillanatok egyikét beleépítsd a szürke hétköznapjaidba. Nem csak az töltődik fel ettől és érez valamicske boldogságot, aki kapja, hanem az is, aki adja. Hányszor gondolod végig naponta azt, hogy mi mindenért lehetnél hálás és mi mindennek örülhetnél? Az emberek többsége nem ismeri a hálát.” (Laura27)

 

Az a lány, akiről a történet szólt, az maga a cikk írója, én vagyok. 22. életévemet töltöm hamarosan, kigyógyultam a pánikbetegségből. Egészséges vagyok. 6 éven keresztüli folyamatos gyógyszerszedés (nyugtatók, antidepresszánsok) után első, gyógyszernélküli telemet vészelem éppen át. Igazából nem könnyű. Nagyon nehéz. De nem lehetetlen! „Telnek a napok, hetek, hónapok és én itt vagyok bizonytalanul, összetörve. Nem találom önmagam, aki ezelőtt voltam. Hova veszett el az igazi vidámságom, a valódi és őszinte mosolyom? Hova tűntek energikus napjaim? Elvesztem. Elvesztem a világban és magamban is. Éjjelente rémálmok gyötörnek s optimizmusom a semmibe vész. Elhalványul a jövőbe és az életbe vetett hitem, bizalmam. Bízom még egyáltalán egy picit is? Sok kérdés, mely válaszért áll egymás után, tolakodva a végtelennek tűnő sorban. Talán hiányzik valami. Valami biztonságérzetet nyújtó „dolog”. Az élet terhe nehezedik vállaimra, melyeket letenni képtelen vagyok. Hetek óta nem volt gondolatnélküli percem. Jó ez az állandó gondolkodás? Újabb kérdés: beáll a sorba. Hogyan zárjam ki a zaklató és kétkedő gondolatokat a fejemből??? Képtelen vagyok. Mint könyörgő, éhes kisgyermek áll előttem: a gondolat… Ördögi kör. Kiszakadni nem tudok. Hogy feladom-e? Nem. Azért, hogy még jobban elvesszek? Azért, hogy az eddigi eredményeimet mind leromboljam? Nem! Nem éri meg!  A jelenben élek és a jövőért küzdök!” (Laura27)

Szeretném ráébreszteni az embereket arra, a saját példámon keresztül, hogy akármekkora is a baj, mindig van kiút és van mód kilábalni belőle. A betegségekre is van gyógyír és nem feltétlen kell hosszú éveken keresztül gyógyszereket szedni, mert van más megoldás is. Minden ember teste képes öngyógyító folyamatokra. Csak kell valami, ami beindítja ezt a folyamatot. Az emberi elme csodákra képes.

 

Egy idézettel zárnám a cikkemet: „Amikor már nem bírod elviselni az aggodalmaidat, a fájdalmat, amelyet a lelkedben érzel, és nem tudod legyőzni félelmeidet, kezdj el mosolyogni! Mosolyogj bánatodban sírás helyett, mosolyogj, mikor dühös vagy, ahelyett hogy megbántanál másokat. Mosolyogj akkor is, mikor könnybe lábad a szemed és a fájdalom élesen belehasít szívedbe. Mosolyogj, mikor sírni lenne a legjobb, s meglátod lelked is mosolyogni fog. Mosolyogj a legnagyobb reménytelenségben, s bizonytalanságban is. A mosoly csodákra képes. Csodát teremt a Te lelkedben és másokéban is.”  (Laura27)

 

A cikkíró versenyre beküldte: Rékasi Ágnes