Víg és visszafogott húsvéti szokások

 

A húsvét a karácsony mellett egyik legfontosabb ünnepünk. Igaz, ma már egyre inkább hosszú, pihenéssel töltött hétvégét, családi látogatásokat, esetleg a szezon utolsó ellazító wellnessezését jelenti, a rítus pedig lassan feledésbe merül... Az alábbiakban a festett tojások, locsolás, böjtölés nyomába indulunk, igyekszünk felgöngyölíteni, miről is kívántak szólni a húsvéti szertartások.

husvet

 

Napéjegyenlőség és tavaszünnep

 

Cseppet sem meglepő, hogy a húsvét keresztény ünnepként is komoly pogány gyökerekkel bír. Hiszen az emberi spiritualitás nem a kereszténységgel indult (ami nem jelenti azt, hogy a keresztény gondolatkör ne táplálná gazdagon az ember spiritualitását); a hosszú idő alatt, ahogy a kereszténységből fokozatosan világvallás vált, sikerült ügyesen asszimilálni az új szertartásrendbe a korábbi hitvilágok örökségét.

 

A húsvét, vagyis Jézus feltámadásának ünnepe nem véletlenül esik a tavaszi napéjegyenlőség idejére. Már jóval a kereszténység kibontakozása előtt tavaszköszöntő rítusokat tartottak, a kikeletet, az élet megújulását, a hajtás sarjadását ünnepelve.

 

Böjtölés és feltámadás

 

A húsvét magyar elnevezése kétségtelenül a keresztény szellemiségből ered. A húsvétot ugyanis a hagyomány szerint 40 napos böjti időszak előzi meg, a hús teljes mellőzése, elvetése, amely Krisztus pusztában való böjtölésére emlékeztet, illetve megismétli rituális formában.

 

A böjt nem haszontalan önsanyargatás: a duhajkodó, dínom-dánomozó farsangi időszak után test és lélek számára is megtisztulást hoz(ott) a húsmentes, könnyebb étrend. Praktikus okból a böjt a télvégi időszakot is segíthetett áthidalni, amikor a téli élelmiszerkészlet nagy részét már felélték, de „hivatalból” amúgy is tilos volt a nagy lakmározás. A böjtölés számos spirituális irányzat szerint a szellemi elmélyülés királyi útja. Az éhezés, önsanyargatás hatására olyan élményeket élhetett át az egyén, amelyeket teli hassal nem: a hallucináció és megvilágosodás egymástól elválaszthatatlan mezsgyéjén előhívható tapasztalásokat. A tudományos szemlélet szerint a táplálékmegvonás és elvonulás pszichózishoz, a vallásos gondolkodás szerint istennel való találkozáshoz vezet.

 

A húsvét időszaka nagycsütörtöktől húsvétvasárnapig Krisztus kínszenvedését, halálát és feltámadását hivatott végigjárni, legalább megemlékezésben. Jézus spirituális útjára a böjt után kellő fogékonysággal indult el mindenki, és indul ma is, aki az ünnepet tartja. A lelki mélységektől vasárnapra a lelki magasságokba juthatunk, átélve a szellemi-lelki megújulás, a bűnöktől való megtisztulás élményét (a keresztény hagyomány szerint Jézus pokoljárásával és feltámadásával megváltotta az emberiség bűneit). A húsvétvasárnapi misén megszentelik a húsvét hagyományos ételeit, a bárányt, ami Jézus áldozatát, a bort, ami Jézus vérét, a tojást, ami a feltámadást és újjászületést jelképezi, valamint a sonkát és a kalácsot.

 

Pogány népszokások

 

Jézus feltámadásával nemcsak az emberiség bűneit váltotta meg, de legyőzte a halált is. Pontosan ez a gondolat kapcsolja egybe a kereszténységet a régi pogány napéjegyenlőségi ünneppel. A pogány népszokások a tavaszi zajlás megindulását jelenítik meg, nem Jézus utolsó útját, ebből kifolyólag nem az elmélyülést segítik, hanem harsányak és minduntalan a termékenységre célozgatnak.

 

A lármázás és határkerülés mára kiveszett falusi népszokás, amelynek fő célja a bajelhárítás volt. A fülsüketítő kereplőzés, a ház, a határ megkerülése rituális mondókák ismételgetése kíséretében mind-mind a gonoszt volt hivatott távol tartani. Igaz, a kereplőzés, lármázás a farsangi időszakban is ment hasonló ördögűző célból, de nem árt egy utolsó nagy „erőfitogtatás” a végére.

 

A tojás, tojásfestés, locsolkodás szintén a pogány időkből maradt fenn egészen napjainkig. A tojás nem csak a kereszténységben volt az újjászületés jelképe – hiszen mi más jelenítené meg látványosabban az élet sarjadását? A parasztság körében elterjedt magas fokú díszítő kultúra a mindennapi használati tárgyak művészi szintre emelése mellett különösen nagy hangsúlyt fektetett az ünnepek rituális tárgyaira – innen ered a tojás, mint újjászületés szimbólum festése, pingálása, dekorálása is.

 

A locsolkodás, ami régen dézsából történt, majd a szolidabb kölnire váltott, esetleg vagány szódásszifonra, a lányok termékenységét volt hivatott elősegíteni, hogy ők is bő termést hozzanak, mint a vetemény... Az egyház szemet hunyt a vulgáris mondanivaló felett, legfeljebb azok a lányok lobbizhattak volna, akiket csuromvizesen megfújt a hűvös áprilisi szél, és egy csúnya tüdőgyulladás után a temetőben végezték... De ők, szerencsétlenek már aligha tiltakozhattak a „barbár szokás” miatt.

 

Szabó Elvira