Egy élet. Egy kapcsolat, vagy épp több. Vajon ha már leéltük, van tovább? Vajon az élet után el tudjuk fogadni az addig felgyülemlett fájdalmat?

Álmodtam...

A gépek sípolása egyre elviselhetetlenebbé vált.

- Kapcsolják már ki! – kiáltott a férfi, de senki nem hallhatta meg őt.

- A szívhang egyre gyengül! – szól egy női hang. – Elveszítjük!

Talán egy fiatal kezdő, gondolta a férfi és próbált rájönni, mi a fészkes fenéért küzdenek érte. Hiszen már lassan húsz perce, hogy nem reagál.

- Orvosok. Az a dolguk. – a hang valahonnan ismerősnek tűnt.

A fejét nem tudta forgatni, így inkább felült. Érezte, ahogy egész testét átjárja valami borzongás, de őt a hang eredete érdekelte. A szobában sok fehérköpenyes férfi és nő fölötte készült a lehetetlenre.

- Hát eljött a te időd is. – mondta a hang egész halkan.

- Ki vagy? – kérdezte a férfi és egy határozott mozdulattal leugrott az ágyról.

Újabb borzongás, szédülés fogta el, így az ágynak támaszkodott, de keresztülnyúlt az ágyon.

- Mi a franc…? – kezeire nézett, majd az ágyra.

A teste még mindig ott volt kiterítve és épp egy defibrillátorral próbálták újraéleszteni. Zavartan próbált meg rájönni, most mi is van.

- Úgysem sikerül… - jött a vékony hang.

A férfi a hang irányába fordult.

- Berta! – a szemei elkerekedtek. – Te meg hogy kerülsz ide?

A vékony csendes hang gazdája egy törékeny idős asszony, közelebb lépett. Mélyet lélegzett, miközben arca mosolygott.

- Szervusz Kálmán… - mondta csendesen.

- De hiszen te… - kezdte a férfi, mire az asszony bólintott.

- Igen, éppen hat éve…

- De akkor hogyan…?

Az asszony az ágy felé pillantott. A test egyfolytában rázkódott, ahogy az orvosok folyamatosan próbálták újraéleszteni.

- Emlékszel, hogy hagytalak itt? – nézett a férfi szemébe.

Kálmán arca szürke lett. Újra szédülés fogta el és próbált a falnak támaszkodni.

- Vigyázz! – szólt az asszony. – Átesel rajta.

A férfi egy szempillantás alatt magához tért, de a szürkesége egyre erősödni kezdett.

- Berta… - suttogta.

Az asszony szemein látszott, hogy fátyol jelenik meg. Megragadták az emlékek. Amikor még élt, amikor még ez a férfi a férje volt. Amikor minden nap kegyetlen megalázó mondataival próbálta tudtára adni, hol is van az ő helye.

- De ha te itt vagy… akkor én… - kezdte a férfi.

Az asszony egy lépést hátrált.

- Emlékszel Kálmán? Emlékszel milyen kínok között haltam meg?

- Berta kérlek…

- Hány évet is éltünk együtt? Tizenkilencet?

- De akkor most…? – nézett vissza az ágyra a férfi.

- Igen, most te is elmész. – jött a csendes válasz. – Mint én.

Kálmán egész arca szürkeségbe költözött. Érezte, ahogy lassan elhatalmasodik rajta a pánik.

- De nem halhatok meg! – kiáltotta az orvosok felé. Odalépett és átlesett az egyik alacsony fehérköpenyes válla felett.

- A halál beállta… - kezdte az ágy másik oldalán álló köpenyes.

- Hé!!! Még élek! – odaugrott a férfihez és a fülébe kiáltott. – Te szerencsétlen, még élek!

- Kálmán… - szólalt meg újra a vékony hang. – Már nem…

A köpenyes fiatalember megfordult és határozott mozdulattal az ajtó felé indult. Kálmán a megrökönyödéstől mozdulni sem tudott. Ahogy a férfi keresztülment rajta, Kálmánt megint a borzongás járta át. A következő percekben mindenki elhagyta a szobát. Kálmán az ágyra nézett. Ott feküdt. Ő… Kiterítve, karjából kilógó kanüllel. Arca holtsápadt.

Az asszony az ágy mellé lépett.

- Pedig szépek is lehettek volna azok az évek…

- Hallgass! – kiáltott rá a férfi, majd összegörnyedt és az ágy mellett térdre rogyott.

A szoba csendbe burkolódzott. A falióra kattogása megérezte a helyzet súlyát, mert még ő is elhalkult. Az ablak nyitva volt. Kint a szél egy pillanatra megállt, óvatosan belesett a függöny mögé, majd részvéttel továbbment.

- Hogy lehet, hogy te… - nézett az asszonyra.

Berta még mindiga halott testet nézte. Szemeit elöntötték a könnyfátyol szirmai.

- Szerettelek… - suttogta.

- De hát hat éve halott vagy…

- Vártam rád… - nézett a szemébe.

A férfi zavartan felállt, majd ő is a testre nézett. Arca fájdalmat tükrözött.

- Hiányoztál… - nyögte ki alig hallhatóan.

- Tudom…

- Berta? – nézett az asszonyra.

- Emlékezz Kálmán…

A férfi lemerevedett.

- Emlékezned kell… - suttogta az asszony.

- Nem Berta, most nem!

Kálmán arcán ilyenkor izzadságcseppek folydogálnának lefelé. Mint amikor esténként a felesége felbosszantotta. Sosem értette meg az a buta asszony, hogy őt nem érdekli a napi dolgai. A fontos, hogy az asztal terítve várja. Fontos, hogy a meccs alatt egy szót se szóljon. És fontos, hogy azokat a neveletlen kölyköket távol tartsa tőle, mikor otthon van. Hiszen csak akkor van nyugta, mikor a kocsmában ül a haverok között. Olyankor legalább nem nyaggatják.

A tudat, hogy haza kell mennie, rossz. Olyankor kezd izzadni…

De most? Most miért nem izzad? Nem érzi bőrének nedvességét. Nem érzi, hogy a szeme szélén megállna az izzadságcsepp.

- Ez elfogadhatatlan… - suttogja és Bertára néz.

Az asszony szemei még mindig fátyolban úsznak. Szája szélén mégis megjelenik a mosoly. Az a bizonyos mosoly, amikor Kálmán megbocsájtást talál és felesége átöleli. Sosem értette, ő miben hibázott, de hagyta, hadd higgye Berta, hogy ő enged.

Az ajtó kinyílik.

Kálmán megfordul miközben egy magas vékony pap lép be a szobába.

- Na ne!!! – kiált, de mind hiába.

A feketeruhás csendesen becsukja maga mögött az ajtót és az ágyhoz lép. Zsebéből egy kisebb üvegcsét és egy fekete borítású könyvet vesz elő. Egy percig a halott testet nézi. Talán még levegőt sem vesz. Aztán egész halkan megszólal.

- E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint…

Kálmán kényszeredetten keresi Berta tekintetét.

- Ne engedd asszony! – kiáltja, de a pap csendes monoton kegyeletét nem tudja megszakítani.

-  …szabadítson meg bűneidtől…

Az asszony imára emeli kezét és fátyolos szemeit lesüti. Kálmán hátrálni kezd.

- Ezt nem akarom elfogadni! – térdre rogy. Behunyja a szemét és sírni akar.

Sírni. Könnyek nélkül.

         A szoba hirtelen eltűnik. Minden elsötétedik. Nincs kórházi ágy, nincs tetem, nincs halál. Kálmán egész lassan mély levegőt vesz. Frissen vágott fű illata csapja meg. Igen, a kertben nem rég vágta le a füvet, nyitja ki a szemét.

A kert azonban nincs sehol. A friss fű illata körbelengi a temető százhármas parcellájának minden sorát. Fekete ruhás nők és férfiak állnak egy sír mellett. A Tiszteletes hangosan beszél. Kálmán mégsem érti. Közelebb megy. Egy fénykép van a koporsóra állítva. Ránéz és döbbenet ül ki az arcára.

- De hiszen ez én vagyok. – mondja, és a papra néz.

- Nem lát. – Berta hangja a háta mögül hallatszik.

Megfordul. Az asszony fekete ruhájában épp imádkozni készül. Kálmán szemei összeszűkülnek.

- Most akkor…? – kérdezi.

- Igen Kálmán. Most mellém kerülsz.

A férfi odalép az asszony elé. Berta szemei tiszták. Nem látni fátyolt rajta, nem látni megbánást, vagy bármilyen fájdalmat. Szája szélén ott a mosoly. A megszokott édes mosoly, amibe annak idején Kálmán beleszeretett.

- Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? – suttogja és letérdel az asszony elé.

Berta behunyja a szemét.

- Gazdagságban, szegénységben, betegségben… míg a halál el nem választ… - sorolja egész halkan.

- Berta… - Kálmán kérdőn néz feleségére.

- Meghaltál…

- Meg…?

Berta még egy utolsót mosolyog rá, majd egész lassan elsétál.

A sír mellett páran könnyekben úsznak. A pap részvétet nyilvánít, majd csendesen elmegy. Aztán egész lassan a gyászoló család, a rokonok, a barátok, mind elsétálnak.

Kálmán a sír mellett áll. Érzi, hogy a szíve tájékán egy luk kezd egyre nagyobbá válni. Nincs, akivel megosztaná bánatát. Nincs, akinek elmondaná, hogy fáj.

Egész lassan elered az eső.

A cikkíró versenyre beküldte: L. Maria Grey