batyuMindannyian batyuval születünk.

A batyunk tartalmát azok az impulzusok adják, amelyek még magzatkorban érnek bennünket, édesanyánk lelki rezdülései által. Ezért van nagy felelőssége egy édesanyának, ugyanakkor a környezetében élő személyeknek is abban, hogy milyen sors vár a születendő gyermekre.

Nem mindegy, hogy egy gyermeket milyen érzésekkel várnak. Kötődnek hozzá érzelmileg, vagy inkább szabadulnának tőle?

Bármelyik leendő anyával megeshet, hogy különböző okok miatt, vegyes érzelmeket él át várandósága alatt. Az életben viszont mindig van egy új esély.

A szülés és születés fájdalma, eltöröli a korábbi emlékeket, új lehetőséget adva a szülőanyának arra, hogy érzelmileg döntsön gyermeke sorsáról. Ez az anyai ösztön, mely az állatoknál is jelen van. Bonyolult családi kapcsolat, vagy pszichés betegség állhat a háttérben akkor, ha egy anya ellen tud állni az ilyen erős ösztönöknek. A születés pillanatában eldől, hogy mi van a batyunkban. Ha egy anya nem várt terhesség után, a szülés pillanatában fenntartások nélkül elfogadja a gyermekét, akkor az a gyermek tiszta lappal fog elindulni az életben. Batyujában szárnyak lesznek, amelyek felfelé emelik. Az a gyermek viszont, akit édesanyja a születés pillanatában nem tud vagy csak fenntartásokkal képes elfogadni, sérülni fog élete során.

Lehet határozott kijelentésekkel ezt tagadni, de nézzünk magunkba. Hányszor mondtunk, vagy tettünk olyat, amit nem úgy akartunk? Ellenérzéseink ott vannak bennünk, jó mélyen a tudatunk alatt. Talán soha nem mondunk bántó szavakat, de olyan negatív gesztusaink, viselkedési mintáink lehetnek, amit bár nem sejtünk, a kicsi gyermek is felfog és megért.

Az ilyen gyerek batyujában sajnos kövek vannak, és ezek lefele húzzák őt az élete során.

Magyarázat helyett, íme egy kísérlet, melyhez nincs másra szükség, csak a képzelőerőnkre.

Képzeljünk magunk elé egy függőleges vonalat, ez a vonal az önértékelés mércéje, ebben a játékban. Helyezzünk a vonal közepére egy újszülött gyermeket. Ez a gyermek születésétől fogva különböző hatásoknak van kitéve anélkül, hogy védekezni tudna ellene. Ilyen hatások lehetnek a családban őt ért ingerek (elfogadás, szeretet, ezek ellenkezője vagy hiánya), a társadalmi elvárások (bölcsőde, óvoda), a társaitól kapott pozitív és negatív visszajelzések.

Amikor a gyermek eléri azt a kort, hogy lesz már valamennyire kialakult énképe (hét-nyolc évesen), akkorra a függőleges vonalon azt a helyet foglalja el, ahová a körülmények őt juttatták. Emlékezzünk vissza: a középpontból indult el, amikor megszületett, de kamaszkorára lehet ettől lejjebb vagy feljebb attól függően, hogy milyen hatások (negatív, pozitív) érték.

Vizsgáljunk meg egy konkrét esetet: adott egy gyermek, akivel a szülei állandóan elégedetlenek. Amikor kamaszkorba lép, ahol kiemelkedően fontos lesz számára a társas kapcsolat, állandóan viszonyulni akar valakihez. Akihez önmagát hasonlítja, az lehet egy olyan barát, akivel a szülők mindig elégedettek voltak. Ha ráhelyeznénk őket a függőleges vonalra, azt látnánk, hogy az a gyerek, akivel elégedetlenek a szülei, lejjebb van az önértékelési skálán a barátjához képest.

Ez a dolog azonban változhat. Talán éppen ez a szerepe a kamaszkori lázadásnak. Kilenc-tíz éves korára a gyermek tudja, hogy Ő valaki. Azelőtt más szemével látta önmagát, ezúttal képessé válik arra, hogy saját akarata révén felfelé kapaszkodjon az önértékelési skálán.

Már nem érzi úgy, hogy kénytelen elfogadni mások véleményét. Rájön arra, hogy ő maga is képes elindulni egy bizonyos irányba. Ha kell, szembeszáll a szüleivel vagy társaival, akár még a társadalmi elvárásoknak is ellenszegül. Hogyha ez a lázadás nem szélsőséges, akkor kijelenthetjük, hogy egyenesen szükséges a személyiségfejlődéshez. Akinél ez elmarad, vagy félúton megreked, annak felnőttként kell majd ezzel megküzdenie. Lehet, hogy éppen egy párkapcsolat tükrében kell majd szembenéznie Önmagával, lehet, hogy egy munkahelyi vagy baráti kapcsolataiban lesznek önértékelési zavarai.

Önértékelési zavaraink, akár alul akár túlértékeljük magunkat, rányomják bélyegüket a kapcsolatainkra. Amíg nem tudom, ki vagyok ÉN, és mi az értékem, addig nem tudom hol a helyem az életben. Ha nem tudom, hol van a HELYEM, akkor nem vagyok elégedett. Ha nem vagyok elégedett, nem leszek BOLDOG. Fejlődni mindig lehet. Hogyha felnőttként kényszerülünk szembenézni az előbb említett problémákkal, ne essünk kétségbe!

Ne gondolkodjunk pesszimistán, hogy: ez az én formám, így éltek a szüleim is, ez az én sorsom. Viszont ne legyünk túl elbizakodottak sem: nekünk jár ez vagy az, mi jobban megérdemeljük, mi különbek vagyunk másoknál.

Egy probléma addig ismétlődik meg az életünkben, és addig örökítjük tovább, ameddig meg nem oldódik. Magától viszont nem fog megoldódni.

A gondolatainknak hatalma van. A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy a dolgok megváltoznak, hanem azt, hogy mi másképp állunk a dolgokhoz. Például, ha valaki rosszat mondd ránk, ahelyett hogy ezen rágódnánk, vizsgáljuk meg, miért mondhatta, amit mondott. Mi keltette a rossz érzést bennünk: maga a szó, vagy annak a személye, aki azt mondta? Milyen hatása van az életünkre egy adott szónak, mondatnak?

Mi lesz a következménye, mit tanultunk belőle? Hogyan lépünk tovább?

Az önmagunkkal való szembenézés olyan, akár egy elénk tornyosuló meredek lépcső.

Ne ijesszen meg a magasság, és a biztonságunk érdekében, ne kettesével lépjük meg a lépcsőfokokat. Ha kell, használjuk a korlátot. Fokról-fokra haladjunk, kérdéstől a válaszig jutva érjünk el a megoldáshoz.

Bizony nehéz és göröngyös az út, mégis ez az út vezet a boldogság felé.

A cikkíró versenyre beküldte Kondra Katalin