Hogy túljussunk valakin, nem adnak receptet. Akarat és idő, míg megtalálod az ellenszert.

3 héttel az esküvőm előtt azon kaptam magam, hogy a gyomrom görcsbe rándult. A mellkasom szorult, mintha hirtelen minden szervem növekedésnek indult volna, a levegő vészesen fogyott és az igazság az, hogy a félelem, a pánik nem enyhült.

Bizonytalan voltam, és tudtam mindig is, hogy ez a tökéletes bizonyosság a döntésem helytelenségéről, de belementem. Győzködjük magunkat, hogy még egy esély kell, hogy még helyre lehet hozni dolgokat és ostobának tettetjük magunkat, mert túl nehéz, fájdalmas és nagy lépés lenne mindig kizárólag a szívünkre hallgatni. Nem tudom, hogy a partnerem valaha is érzett-e hasonlót, sose kérdőjeleztem meg az érzéseit. Sose követtem el ekkora hibát…

Mindezek ellenére boldogan mentem hozzá aznap. Az időre még most is emlékszem. Lágyan fújt a szellő, szikrázó napsütés volt, egy gyönyörű június tizedike. A ruhámmal alig tudtam fellépkedni a templom ajtajáig, a fehér szaténtól minden lépésnél megborzongtam. A cipő kényelmes volt, a násznép hatalmas, a környék gyönyörű, a vőlegényem jóember, de a szívem makacsul visított, hogy ne tedd. Gyönyörű nap volt, de csodás nem lett.

bride1

Másfél év múlva váltunk el, a viták az égig tornyosultak. Úgy küzdöttünk, hogy szinte majd’ belehaltunk, és közben elvesztettük egymást, és önmagunkat. A válás napja borzasztó volt, ahogy az azt megelőző és követő hónapok.

Egy valami azonban megnyugtatott: a görcsös félelmek, az ujjaim tördelése, az ideges mozdulatok egyszerre mind eltűntek. Megmagyarázhatatlan nyugalom szállt rám. Mert bár tudtam hibát követtem el, s mégis együtt éltem vele. Pedig a következményei nem követhetnek egy életen át, nem marhatnak belém nap, mint nap, hogy a sebek sose legyenek képesek hegesedni. A hibák arra jók, hogy tanuljunk és tudom mennyire elcsépelt ez a mondat, de rengeteget tanultam a természetesség és a kötelesség határvonalának betartásáról, hogy a hibákat azért követjük el, hogy kijavítsuk őket és ezáltal jobbá, bölcsebbé váljunk. Megtanultam, hogy ami rossz azt ne erőltessük, hogy a szívünk pontosan tudja mit akar, s nem áldozhatjuk fel rövid életünk egyetlen percét sem, hogy mások véleményére alapozzuk egyetlen döntésünket is.

2 hónappal a válás után egy rózsaszín köntösben ültem összekuporodva a bérelt lakásom bérelt fürdőszobájának giccses, olcsó szőnyegén. Egy idegig a vásárlásban találtam menekvést. Minden pénzemet az új „lakásom” berendezésére költöttem. Persze gondolhatják, mekkora összeget lehet elverni csupán két hét alatt…

Az aprócska fürdő üres sarka valahogy mindig vonzotta a könnyeimet. Hiába volt minden rossz érzés okozója távol tőlem, a béke nem talált rám. Sokadik alkalmamat töltöttem már a földön, mire rájöttem az egyetlen okozója az életem kisiklásának; én vagyok. Szüntelen kergetem, hajszolom magam egy jobb élet felé, ami sosem az, amit én akarok, csupán az, amit elvárnak tőlem.

Egy reggel megelégeltem nyomorúságos életem addig lecsengetett napjait és felálltam. Rózsaszín köntösömben, kócos hajjal, lenőtt festéssel és törött körmökkel is én voltam az egyetlen esély a boldogságra. Többé nem volt mi, sem ők, csak én és a hitem, akár Istenben, akár magamban, akár a szerencsében, vagy a sors kegyes kezében. A hitem vadul lüktetett bennem, az életemben. Okkal jövünk e világra és szentül esküdtem meg magamnak, hogy megtalálom az utam. Aznap megváltoztam, ráeszméltem az egyén szépségére, az individuális jelenségre, a jellemre, akinek fejlődnie kell, és aki az út végén boldogan osztja meg az életét egy társsal. Nem voltam még kész feladni magam, hisz még nem tudtam ki is vagyok én.

Aznap éjjel úgy feküdtem le, mint minden történet főszereplője, mint minden mese hercegnője, aki készen áll évek óta növesztett haját lelógatni távoli helyek vitéz hercegének.

 

sedredella