„ Ízed, miként barlangban a csend, számban kihűlve leng…”

(József Attila)

Ifjú koromban rendszerint ezeket a sorokat írtam szakítás után az utolsó búcsúfényképre, „elbocsátó szép üzenetként”, hogy rögtön egy másik nagy költőnk szép szavaival éljek. Soha nem voltam különösebben szép, ennek ellenére akkoriban mindig magabiztos voltam, gyakran fennhéjázó, és nagyképű is. Mai ésszel végiggondolva nem tudom miért viselkedtem úgy, valószínűleg kishitűségemet próbáltam leplezni. Mindenesetre ez a magatartás gyakran vezetett szakításokhoz.

hajliktorik

Egy idő után persze rájöttem, okos kompromisszumokat kell kötnöm a sikeres hódítás érdekében. Miután a női nemet utáltam, csak a női igent szerettem, kénytelen voltam az egómból engedni. Első igazán nagy szerelmemet is úgy ismertem meg, hogy kifejezetten unszimpatikus voltam számára eleinte. Ahogyan jóval később a legjobb barátnője elmesélte nekem, nem nulláról indultam, hanem jókora mínuszból. Ráadásul olcsó kamaszkori heccként fogadást is kötöttünk a legjobb barátommal, hogy egy hónapon belül meghódítom a lányt. A cimborám szerint szóba sem áll majd velem, mert nem kedveli az olyan nagyképű fiúkat, mint én. Ez teljesen meg is felelt a valóságnak, ennek ellenére a fogadást mégis megnyertem, igaz, mire a kitűzött dátumot elértük, az arcom alaposan „összement”! Szépen lassan megtanultam alkalmazkodni, bár ezt egy ideig meglehetősen sajátságosan értelmeztem,  ilyenkor aztán mindig okosodnom kellett a tanulságokból. Sokáig eszemben sem volt megnősülni és családot alapítani. Aztán történt valami. Ahogy Pilinszky írta:

„ A tengerpartot járó kisgyerek

mindig talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.”

Szerencsére én is megtaláltam, bár szerintem nem kavics, hanem igazgyöngy, s ma is, huszonkét év házasság után is, ha rám mosolyog, ugyanúgy elolvadok, mint hajdanában. Vele a hétköznapok sem unalmasak, tudok és akarok is vele okos kompromisszumokat kötni, az egómból annyit engedni, amennyi a családi békéhez és boldogsághoz elvezet. Sőt ma már három nőhöz igazítom az életem, ha a feleségem mellé számítom a két lányomat is, de ez egyáltalán nem esik nehezemre, mert erre a családi idillre vágytam egész életemben.

Tudom, soha nem kell már búcsúfényképet adnom senkinek, illetve majd egyszer, amikor elhangzik a temetőben az utolsó elbocsátó szép üzenet. Addig azonban még nagyon sok szép év vár ránk, és annyira lesznek szépek ezek az évek, amennyire mi magunk széppé tesszük, közösen, okos kompromisszumok közepette.

Megfogadva a nagyapám intelmeit - aki azért csak tudott valamit erről a műfajról, mert ötvenhat évig élt boldog házasságban nagymamámmal, s csak a sír tudta egymástól elválasztani őket –, valamelyik félnek, olykor mindkettőnek egy kicsit engedni kell, mert ha nem hajlik, akkor törik!

Maximilli